“A pszichoterápia minden olyan segítő, gyógyító célú beavatkozás, amely emberi kölcsönhatás …….  révén próbál meg változást létrehozni az élmények átélésének és feldolgozásának módjában, valamint a magatartásban. A pszichoterápiát végző és az azt befogadó ember között minőségi szempontból nem történik más, mint ami az emberi érintkezésekben, kölcsönhatásokban általában.” (Buda Béla: Pszichoterápia, Gondolat kiadó, 1981)

“A pszichoterápia olyan eljárás, amely specifikus kommunikációs-kapcsolati eszközökkel, specifikus változást hoz létre a kliens élményszerveződésében, magatartásában és gondolkodásában.” (A pszichoterápia alapjai. Semmelweis Kiadó, 2000)

Sigmund Freud

Sigmund Freud

William Stekel

Wilhelm Stekel

Mindkét meghatározás a “beavatkozásra, az eljárásra” teszi a hangsúlyt, magáról a pszichoterapeutáról így könnyen megfeledkezhetünk. Holott kell hogy legyen valaki, aki beavatkozik, aki eljár! Freud eredeti elképzelése szerint a pszichoanalitikus passzív megfigyelő és elemző, “tükör” szerepben van, sőt, kifejezetten erre kell törekednie. Mintha személyesen nem is lenne jelen. A pszichoanalízishez a mintát – ebből  a szempontból – más tudományterületek megfigyelő, leíró, a megfigyelt rendszerbe nem beavatkozó, vagyis semlegesen analizáló attitűdje adta. Freud egyik korai munkatársa, Wilhelm Stekel, a saját tapasztalatai alapján éles ellentétbe került mesterével. Stekel ugyanis a terapeutát eleven embernek tekintette, aki a gyógyítás szándékával fordul páciense felé. A terapeuta tehát nem passzív tükör, hanem a változás (gyógyulás) aktív támogatója, a páciens szövetségese. Stekelt hamarosan eltávolították a pszichoanalitikus mozgalomból, és a saját útján járva elképzeléseit “aktív-analízis” néven fejlesztette és tanította tovább.

Az aktív-analitikus szemlélet szerint a terapeuta a páciensére hatni szándékozó, és hatóerővel rendelkező személyként lép interakcióba a kliensével. Hogy a hatását pontosabban hogyan fejti ki a terapeuta, az jelentős részben a terápiás iskolától is függő tanult magatartás. A terapeuta megnyilvánulásainak azonban legalább ekkora hányadát implicit kapcsolati mintázatai határozzák meg. Ez a megismerni és reagálni, a kapcsolódni és kommunikálni tudás alapja, és meghatározó jelentőséggel bír abban is, hogy a terapeuta mennyire képes empatizálni, kongruensen kommunikálni a klienssel, azaz hatni rá. Valójában ez a “hatni tudás” a terapeuta kapcsolatot formáló, fő segítő (gyógyító) hatóereje. E mintázatok a személyiség mélyebb rétegeiben, a szómába is beágyazottan, a testi reakcióktól elválaszthatatlan egységben működnek. Törvényszerű tehát, hogy a terápiás célú kommunikáció a terapeutában nem csak lélektani, hanem jelentős szomatikus állapotváltozásokkal is együtt jár. A testi változások nem csak befogadó és reaktív jellegűek, hanem a terapeuta minden egyes megnyilvánulásában a saját testével is kommunikáló, a kliensre ezáltal is hatással lévő személyként működik. A testi viszontáttétel, az implicit személyközi szabályozás elképzelhetetlen lenne a személyes jelenlét nélkül.

Stekel nyomán ezért mondhatjuk azt, hogy a pszichoterápia a hatni tudás tudománya és művészete.